 |
„Egymillió évvel az ember születése előtt, a lovak óriási mezőkön legeltek, és olyan hangok alapján tájékozódtak,
amiket csak ők hallottak. Mint vad a vadásszal, úgy találkoztak először az emberrel, mert jóval azelőtt sem, hogy munkára fogták volna, a
húsukért megölték őket. Az emberhez fűződő viszonyuk örökre törékeny marad, mert a félelem immár túl mélyen költözött a szívükbe ahhoz,
hogy elfeledhessék.”
(Robert Redford: A Suttogó) |
A mongóliai vadló útja a Jégkorszaktól a Hortobágyi Nemzeti Parkig
Írta: Magyar Csilla (állattenyésztő mérnök, hivatásos vadász)
Ez a vadlófaj a régmúlt időkben az egész északi féltekét benépesítette, és őseink fontos tápláléka volt.
Hazánkban a
mezolitikumban a vadlovak faunadominanciája 2,5% volt, így a közép-európai térség elsőszámú vadló élőhelyének számított. Feltehetően
elterjedésük utolsó gócpontja a tiszai alföld, ahonnan a késő neolit rétegekből számos leletük került elő.
Franciaországban (Lascaux,
Chauvet) a kőkorszaki barlangok falán találtak olyan sziklarajzokat, amelyek lovakat ábrázolnak. A rajzokon szereplő lovak nagyon
hasonlítanak a Mongóliában élő vadlovak külsejére.
Ezek az állatok nemcsak a barlangrajzokon láthatóak, hiszen Észak-Kaukázusban az
egyik törzsfőnök sírjában egy kb. 4000 éves ezüst vázát találtak, amely egy rövid lábú, vaskos, nagy fejű és felmeredő sörényű lovat
ábrázol, amely nagyon hasonlít a Przewalski-lóra.
A fajt 1878-ig kipusztultnak nyilvánították, amikor Nyikolaj Przewalski kapitány, az orosz cári hadsereg egyik tisztje,
egyik belső-Ázsiát felderítő expedíciója során Dzsungáriában megpillantott néhány vadlovat; az egyik példány koponyáját és bundáját
sikerült is megszereznie. Ő még nem tudta, hogy egy kihalóban lévő állatfaj utolsó példányaira bukkant, hiszen egy ismeretlen vadszamárfaj
egyedeinek tartotta ezeket az állatokat.
Egy évvel később Ivan Szemjonovics Poljakov a Szentpétervári Múzeum zoológusa fedezte fel,
hogy ezek az állatok igazából a jégkorszaki vadlófaj túlélői.
A fajt felfedezője tiszteletére, Przewalski-lónak nevezték el.
Szakmai körökben nagy meglepetést keltett a hír. Expedíciókat szerveztek azért, hogy a múzeumokat további vadló konyákkal
és bőrökkel lássák el. Majd felvetődött az a gondolat is, hogy élő példányokat fogjanak el, és azokat európai állatkertekbe, valamint
magántulajdonban lévő vadasparkokba szállítsák.
A példányokért folyó versenyben csődöröket öltek le, hogy azok kancáit befogják. A
kancákat pedig elpusztították, hogy csikókhoz juthassanak; hiszen tudták, a fiatal állatok a megváltozott környezethez könnyebben tudnak
alkalmazkodni. Ezen eljárással nemcsak a szabadon élő csikók számát csökkentették, hanem a kancák leölésével az újabb csikók
megszületésének esélyét is elvágták. A szakszerűtlen csikóbefogások azonban sorozatos kudarcra voltak ítélve. Az állatok tucatjával
hullottak el útban a nyugati állatkertek és gyűjtők felé.
Kipusztulások másik oka az volt, hogy ezek a lovak eredetileg Közép-és Nyugat-Ázsia nagy területein éltek 8-15 fős kis csoportokban. Mivel
ezek az állatok megnehezítették a házilovak tartását, a nomád állattartók úgy megtizedelték őket, hogy azok visszahúzódtak távolabbi
vidékekre, valamint a sivatagba.
1958-ban a szovjet zoológusok becsült létszámadata szerint számuk nem haladta meg a negyvenet.
1966-ban Kaszab Zoltán egy kisebb ménest figyelt meg a Takhin-Sara-Nuru hegységben, amely egy csődörből és hét kancából állt.
Időközben ezen állatok utolsó menedékhelye, a Dzsungáriai Góbi is lassan benépesült, és az utolsó példányokat 1968-ban kilőtték. Azóta
eredeti élőhelyét, és létezését nem tudták bizonyítani. Így a mongol vadlovat 1993-ban a szabad természetből kipusztultnak nyilvánították.
Ezután a faj fennmaradása kizárólag az ember hozzáállásán múlott.
A fenntartás szempontjából fontos volt az állatkertekben található példányok tartása, és tenyésztése. Azonban a tartási mód
rendkívül magas költségekkel járt, valamint a fajon a beltenyészet jelei is mutatkoztak. Az állatkerti tartást erősen megnehezítette a
csődörök nagyfokú agresszivitása, valamint az állatok alacsony stressztoleranciája.
Az 1970-es években megindult az állomány tervszerű
növelése, és a Przewalski-ló lett az első olyan faj, amelyről állatkerti törzskönyv készült.
A tudósok és kutatók mindent megtesznek azért, hogy ezt a ritka állatfajt teljes mértékben megmentsék a kipusztulástól,
ezért tenyésztésük a legszigorúbb törzskönyvezéssel történik, amelyet a tenyésztésért felelős európai szervezet, az Europäisches
Erhaltungsuchtprogramm für Przewalskipherde (EEP) vezet. Törzskönyvük egészen 1899-ig visszamenő adatokat tartalmaz.
A döntő áttörést
1982-ben az Amerikai kontinensen létrehozott első tenyészprogram hozta, amelyet 1985-ben Európa is követett (EEP). A programok feladata,
hogy a faj érdekeit szem előtt tartva úgy próbálják a tenyésztést irányítani, hogy a genetikai állomány a lehető legkisebb mértékben
vesszen el.
A fogságban tartott állomány számával a faj fenntartása biztosított, de nyilvánvaló az a tény is, hogy egy ilyen nagy
testű vadfajt nem lehet fogságban tartani.
Ezért 1992-ben, a Lipcsében tartott Przewalski lótenyésztők V. Nemzetközi Konferenciáján elhatározták, hogy mivel elegendő
számú vadló él a világ állatkertjeiben, el kell indítani egy olyan programot, amely ennek a fajnak az eredeti élőhelyére történő
visszatelepítését célozza.
Először Mongóliában (Hustain Nuru, Gobi B, Khomiin Tal) és Kínában (Kalameili) kezdődtek meg a kísérletek a
Przewalski-ló eredeti élőhelyére való visszatelepítéséről.
A visszatelepítésről két különböző nézet alakult ki: egyesek azt gondolták, hogy az élő egyedeket Kína és Mongólia
területén szabadon kell engedni; mások azt a nézetet vallották, hogy mivel a vadlovak viselkedését, valamint az élőhelyükön betöltött
ökológiai szerepet nem ismerjük, és nem lehet megmondani, hogy ez a faj megmenekült-e a kipusztulástól, vagy a mai napig fennáll ez a
veszély, a visszatelepítési kísérlet kudarcra van ítélve.
A konferencia eredményeképpen megszületett az általánosan elfogadott megmentési terv, a Global Przewalski Horse
Conversation Plan, amely az alábbiakat tartalmazza:
• a Przewalski-lovat, mint fajt meg kell óvni a genetikai és demográfiai kipusztulástól,
• emberi hatásoktól függetlenül működő populációt kell létrehozni a faj eredeti élőhelyén, valamint kívánatos lenne az
5000 példányos vad populáció elérése (lehetséges helyek: Mongólia, Kína, Ukrajna, Kazahsztán, Transzbajkália),
• fontos a vadló ex situ fenntartása ellenőrzött körülmények között, a jelenleg meglévő genetikai változatosság teljes
megőrzésével (ezt az állományt 500-700 példány alkotná).
Az eltelt idő alapján azt állíthatjuk, hogy a visszatelepítés első 10-15 évét a kudarcok jellemezték egyrészt azért, mert a
vadlovak természetes élőhelye beszűkült a nomád állattartás miatt, másrészt ezen élőhelyek nagy része gyér vegetációjú félsivatag, így az
állatok nem tudnak megfelelő táplálékhoz jutni, ezért etetni és itatni kell őket.
A sok anyagi áldozat ellenére is úgy tűnik, hogy jelenleg csak egy helyen, a mongóliai Hustain-Nuru területén vannak meg
azok az adottságok, amelyek megfelelnek egy vadló populáció túlélésére. A külföldi szakemberek ezért a továbbiakban olyan területet
kerestek, amely megfelelő terület nagysággal és természeti adottságokkal rendelkezik, több vadlócsoport életterét biztosítani tudja,
valamint az ott dolgozó kutatócsoport a kutatási munkát kézben tartható.
Többszöri egyeztetés után 1996. augusztusában az EEP vadlótenyésztésért felelős koordinátora Hortobágyra utazott, hogy
megvizsgálta, megfelel-e erre a speciális kutatómunkára a Hortobágyi Nemzeti Park Pentezugban található területe.
A program szakmai alapjait két fontos tényező egybeesése adta:
• az IUCN által elismert nemzeti park „A” (natur) zónájának megőrzése;
• a Przewalski-ló megmentése érdekében végzett terepi kutatási program.
A hortobágyi Pentezug területe alkalmasnak bizonyult egy hosszabb távú kutatási program megvalósítására. A Kölni Állatkert,
valamint a Hortobágyi Nemzeti Park az együttműködés pontjait szerződésben rögzítette, és 1997. augusztusában elindult a kutatási munka.
A kutatás első évében, 1998-ban az egyik fontos feladat a terület biológiai állapotának részletes felmérése volt.
Ez a feladat magában
foglalja Pentezug vegetációs térképének elkészítését, valamint megalapozza az elsődleges fitomassza termelődő képességének számítását. A
vegetáció térbeli valamint időbeli változását folyamatos monitorozással követik nyomon, hogy megfelelő képet alkothassanak a terület
eltartó képességéről, valamint a lovak hatásáról az élővilágra (pl: taposás, legelés, trágya).
A Ramsari Egyezmény értelmében Pentezug mocsarai, valamint nyílt vizei fokozott védelem alatt állnak. Még 1998 nyarán
elkezdődött ezeknek a vizeknek a hidrobiológiai vizsgálata is.
A fokozottan védett, illetve a veszélyeztetett állat,- és növényfajok
állomány nagyságának nyomon követése a kutatás időtartalma alatt folyamatosan történik.
Nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a tényt
sem, hogy ezeknek a lovaknak az állatkerti tartása során két alkalommal kritikusan lecsökkent az állományi létszáma, valamint a tenyésztői
munka során beltenyésztetté vált a populáció.
Ezért a lovak genetikai vizsgálatait a San Diegoban található Zoo Hospital Building, és
a Veterinary Medicine University of Davis kutatócsoportjai végzik; míg a tenyésztés koordinálása a Kölni, a törzskönyvvezetés pedig a
Prágai Állatkertben folyik.
Földünkön jelenleg kb. 1500-1600 Przewalski-ló él. A szabadon élő Przewalski-lovak viselkedéséről, szociális
szerveződéséről, valamint táplálkozási szokásairól azonban nagyon kevés adat áll rendelkezésre.
A Pentezugban működő projekt alkalmával azonban több lehetőség nyílik arra, hogy a nemzetközi kutatók együttműködésével
több információt kapjunk a fent felmerült kérdésekről.
